Chapter 16

Sziasztok! Végre itt a nyár nem kell többet tanulni, korán lefeküdni, hogy másnapra kipihenjük magunkat, nem kell táskát cipelni, házit írni stb. Jöhet a Balcsi, barátok, hülyülés, nyaralás, lovastábor, koncertek, bulik! Viszlát suli, Helló nyár és helló új rész! :D Na a lényeg, hogy most sokkal többször fogok tudni részt hozni. Aminek remélem örültök, mert én igen. Imádok blogot írni főleg, hogy van kiknek! <3 Jó Olvasást és kérlek hagyjatok nyomot magatok után! Puszi: Brigii





Most már tudom milyen az amikor azt mondják, hogy az igazság fáj.





Nem érdekelt, hogy kik és, hogy látnak. Csak sírva mentem végig az után amíg el nem értem az erdőig. Bementem a szúró faágak közé majd valahol leültem a levelek közé és a mögöttem lévő farönknek támasztottam a hátam. Felhúztam a lábaimat, átöleltem őket és hangosan zokogtam. Itt legalább senki sem hall és egyedül lehetek. Felmarkoltam a kezemmel egy kis adag elszáradt, megbarnult levelet, összeszorítottam majd elhajítottam. Nincs családod. Tökéletesen igaza van. Soha nem volt családom. Persze Betty szülei olyanok mintha az én szüleim is lennének, de az mégsem olyan mintha az igaziak lennének. Mindig van olyan az ember életében amikor másokat is a szüleinek tekint az igazi szülein kívül. De olyan is van amikor csak az idegenek akiket a szüleinek tekint azok a szüleik. A bokám fájt, a torkom és a szám kiszáradt és akármennyire is sütött a nap fáztam. Felnéztem a karjaim közül és tapasztaltam amit eddig nem; az erdő egyedül ijesztő. A hatalmas fák lombjai amint a szél néha-néha megborzolja őket, a falevelek sercegése, a madarak néhaim hirtelen felröppenése és szárnyuk csapkodásainak visz hangzása. Soha nem voltam még egyedül, ilyen állapotban itt. Ijedten kaptam fel a fejem a telefonom csörgésére majd meglepődve gondolkodtam el. Mégis hogy kerül hozzám? Hisz' nem hagytam otthon? Utoljára a kis asztalomon láttam. Miközben ezeken gondolkoztam a telefonom folyamatosan csörgött. Ránéztem a képernyőre amin Ya Ou neve villogott majd az ujjammal végig húzva a képernyőn a piros kört elutasítottam a hívását. Nem akarok beszélni senkivel. Még vele sem. Akármilyen jóban is vagyunk. Alig telt el pár perc, a telefonom ismét megcsörrent. Ezúttal nem azért, mert bejövő hívásom volt hanem, mert üzenetem érkezett Ya Ou-tól.
,,Merre vagy?"
                  Hol a lombok mindent elzárnak, 
                  Oda fény nem süt be. 
                  Hol csak te vagy és a természet,
                  Oda rossz ember nem jut be -  gondoltam.

Nem válaszoltam csak letettem magam mellé a fehér kis készüléket majd bámultam a semmibe. Bántott amit Olivér mondott. Jó igaza van, de, azért lehetett volna tapintatosabb. A telefonom újabb megcsörrenése zavart meg a gondolkozásban. Ismét Ya Ou hívott és ismét elutasítottam. Szemem megint könnybe lábadt és hagytam, hogy végigfolyjon az arcomon. Nem sírtam. Csak könnyeztem. Enyhe fuvallat fújt szaladt át az erdőn mire a fák ágai megremegtek én meg fázni kezdtem. Összehúztam magam annyira amennyire csak tudtam és egy nagy adag gőzölgő forró csokira gondoltam. Kezdtem fázni. És kezdett sötétedni is. Én pedig félek a sötétben. És a vihartól is félek. Kiskoromban amikor vihar volt és nem tudtam aludni vagy azt hittem, hogy szörnyek vannak az ágyam alatt és nem tudtam aludni a szüleim soha nem jöttek hozzám. Mindig Katához rohantak, hogy mi vele. Pedig Ő nem is félt az ilyen dolgoktól. Ő bátor lány. Úgy mint én. Csak én úgy vagyok bátor, hogy ha rávesznek valami őrült, veszélyes dologra akkor azt megcsinálom. Bevállalós vagyok úgymond. De ha arról van szó, hogy viharban vagyok vagy sötétben vagy mind a kettőben akkor visszahúzódok. Úgy mint azok az emberek akiknek a közösségi oldalakon nagy a szájuk, de ha élőben kell beszélni akkor meg kussolnak. 
Ismét a telefonom csörgése zavart meg mire kissé kezdtem ideges lenni. Így aztán marhára lehet gondolkodni! - fortyogtam magamban miközben elutasítottam a hívást. Nem telt bele fél perc ismét megszólalt a telefonom. 
-Ya Ou mit szeretnél? - szóltam bele.
-Mégis merre a büdös francban vagy? - kiabált a telefonba mire összerezzentem és eltartottam a fülemtől a készüléket. -Tudod mennyire aggódtam érted?  
-Na ide figyelj ha továbbra is így kiabálsz velem akkor soha többé nem fogsz látni. Egyébként meg köszönd a Szöszinek - túrtam a hajamba és a végére már sírtam. Egyáltalán nem hatott meg az, hogy aggódott értem. Így nem. 
-Te sírsz? - kérdezte lágyabban, aggodalommal teli hangon.
-Tök mindegy...majd otthon találkozunk - legyintettem és készültem letenni.
-Várj! Azt hiszed ha leteszed békén foglak hagyni? Meséld el mi a baj.
-Olivér - mondtam ki a nevet és megjelent előttem a tökéletes arca, a kisfiús, sármos mégis felnőttes mosolya, a ragyogó szemei, az aranyos vámpírfogai, szőke haja amibe mindig szívesen beletúrnék.
-Már megint mit csinált? - váltott egy pillanat alatt dühösre a hangja. 
-Emlékszel? Mondtad, hogy nézzem meg, hogy mit csinál. Bementem hozzá a szobájába. Elég gondterheltnek tűnt, ezért megkérdeztem, hogy mi a baja. Nem nagyon akarta elmondani aztán a végére kiderült, hogy az, hogy van holnaputánig egy nap szabadidőtök. És akkor azt csináltok amit akartok. És ő szeretné ezt Katával tölteni, de a családjával is szeretne lenni. Erre mondtam neki tanácsként, hogy ha nagyon szereti Katát akkor legyen vele. Erre a fejemhez vágta, hogy én könnyen beszélek, mert hogy nekem nincs családom. Hogy én egyedül vagyok és, hogy nekem csak barátaim vannak. Nem kell két dolog között választanom, mert csak egy dolog van az életemben és azok a barátok - sírtam jobban.
-Mekkora egy bunkó. Bence hol van Olivér? - kérdezte nekem meg kikerekedtek a szemeim.
-Ya Ou fejezd be! Nehogy csinálj vele valamit! - kérleltem zokogva. Ha valami baja esne én nem élném túl...
-Pedig megérdemelne egy pofont. Nem tudom mit képzel magáról. Amióta Katával van azt hiszi, hogy csak úgy belegázolhat az emberek lelkébe és őt ez nem is zavarja.
-Olyan lett mint Kata - állapítottam meg a hallottak után.
-Körülbelül. Mindegy. Mond meg, hogy merre vagy érted megyek.
-Nem. Szeretnék egyedül lenni, gondolkodni - tiltakoztam.
-De Merci nemsokára sötét van.
-És? - kérdetem.
-És te félsz a sötétben - mondta mire kikerekedtek a szemeim ismét. 
-Mégis honnan... - kezdtem aztán beugrott. - Betty. Azt esetleg nem akarja elmondani, hogy hányadikán jön meg a havim? Vagy, hogy hányas melltartót hordok? Komolyan mondom nem hiszem el. Miért kell ennyire kitárgyalni engem? Nekem is vannak ám jogaim a rohadt életbe! - mondtam dühösen és kinyomtam a készüléket mielőtt bármit mondhatott volna. Aztán azzal a lendülettel ki is kapcsoltam. Nincs más témájuk, de most komolyan? Folyton rólam kell beszélniük? Tök jó. Fázok, kezdek félni a pengém pedig otthon van. Pedig szívesen végigvagdosnám a combomat velük akár jó akár rossz. Csak az nyugtatna meg. Utána minden jobb lenne. Egy kicsit még maradok aztán elindulok. A fenekem zsibbadni kezdett így elfeküdtem a falevelek és ágak között majd lehunytam a szemem. Egy-egy neszre még kinyitottam, de aztán kezdtem elálmosodni. Nehogy elaludj! - mondtam magamban. Felkászálódtam az eddigi helyemről majd lesöpörtem magam, mert koszos lettem. Sokkal jobban fáztam mint eddig, de nem érdekelt. Elindultam azon az úton amin eddig jöttem. Lassan kitaláltam az erdőből és beértem a nyüzsgő, kipufogó gáztól büdös utcákra. Az emberek tömegestül járkáltak, gyalog, autóval, egyedül, csoportosan, kettesben. Áthaladtam a zebrán majd a kis gyalogossávon kezdtem el menni. Hosszú utat tettem meg az albérlettől idáig - állapítottam meg magamban. A lábaim nehezek voltak akár egy ólomkő, a szemeim minden második másodpercben lecsukódtak. Le akartam fürödni, aludni akarok és vagdosni magam. Akár egy depressziós ember - állapítottam meg ismét. Felballagtam a hosszú lépcsőn majd balra kanyarodtam. Végig mentem a kis folyosón aztán megálltam az ajtó előtt. Kezemet a kilincsre tettem. Nem merem. Mi van ha a többiek haragszanak rám? Mi van ha annyira megijesztettem őket, hogy bent a bőröndjeim és a cuccaim várnak arra, hogy elvigyem őket magammal valahova máshova? Mi van ha...
-Merci! - lépett ki az ajtón Ya Ou. - Jézusom! Jól vagy? Mi van veled? - kérdeztem döbbenten majd magához ölelt. 
-Ya Ou. Nem érzem jól magam - suttogtam.
-Gyere menjünk be - ölelte át a derekamat majd bevezetett a lakásba. - Most akartam indulni megkeresni téged. 
-Nem kell, itt vagyok - mondtam.
-Srácok megvan Merci! 
-Megvan? - jött ki ijedten Sziki. - Jézusom mi van veled? - kérdezte majd a homlokomra tette a kezét. - Te lázas vagy.
-Dehogy - legyintettem majd én is úgy tettem ahogy Ő. - Na jó a homlokom picit meleg, de semmi vész - nyugtattam őket.
-Picit meleg? - kérdezte Ya Ou miután ő is leellenőrizte a homlokomat. - Gyere fürödj le aztán lefekszel aludni.
-Nincs semmi bajom - nyöszörögtem. 
-Dehogynem - vonszolt a fürdő felé. -Csak gyorsan lefürdesz adok gyógyszert és alszol - kísért be aztán visszament az ajtóhoz. 
-Hát jó. Ha te mondod. Na, de ugye kimész? 
-Ja persze! - kapott észbe majd behúzta maga után az ajtót. Bezártam a biztonság kedvéért majd ledobtam magamról a ruháimat. Felgumiztam a hajamat majd beálltam a tus alá. Megnyitottam a csapot, beállítottam a megfelelő hőmérsékletre a vizet és alaposan eláztattam a testem. Tusfürdővel megmostam minden porcikámat majd leöblítettem. Elzártam a csapot, a törölközőt magam köré tekertem és kiszálltam a tustálcából. Megvártam amíg a testem nagy része megszárad aztán kisétáltam a fürdőből. 
-Kész vagy? - termett ott mellettem Ya Ou mire kissé megijedtem. 
-Igen. Mindjárt felöltözök aztán megyek aludni - indultam be a szobámba. A szekrényemhez érve kivettem egy melltartót, bugyit, rövid gatyát és pólót majd magamra kaptam. Kifésültem a hajam és beengedtem Ya Ou-t. 
-Hoztam gyógyszert - jött be egy pohár vízzel és egy doboz gyógyszerrel a kezében.
-Köszi - vettem el tőle a dobozt. Kiszedtem a dobozból egy levelet majd kipattintottam abból a fehér kis kapszulát. Pár korty vízzel bevettem majd visszaadtam neki.
-Figyelj Merci. Én sajnálom, hogy úgy kiabáltam veled. Csak megijedtem és féltem, hogy valami bajod esik, mert számomra ezalatt a kis idő alatt olyan lettél nekem mint a húgom. És nem akartam, hogy valami bajod legyen. És azt is sajnálom, hogy Bettyvel így kibeszéltünk téged. Igazad van neked is vannak jogaid és ez nem volt szép tőlünk - mondta megbánóan.
-Jó. Megbocsájtok, de Bettyre még haragszom. Azt állítja, hogy a legjobb barátnőm és, hogy senkinek nem mondja el a titkaimat soha. Aztán ahhoz képest mit csinál? Fogalma sincs róla mennyire ciki ez nekem - mondtam dühösen.
-Ezt majd vele beszéld meg, de most pihenj le jó? Nagyon rosszul nézel ki - simította meg a karomat. 
-Jó - indultam meg az ágy felé majd befeküdtem. Szorosan magamra húztam a takarót majd lehunytam a szemem. 
-Gondoskodom róla, hogy nyugodtan tudj aludni.
-Rendben. Köszönöm - néztem rá hálásan. 
-Szép álmokat! - mosolyodott el mire én is így tettem majd kiment az ajtón. Amint becsukta kitakartam magam akármilyen fáradt voltam és fáztam majd a szekrényemhez mentem. Kikerestem a kis papírba hajtogatott pengét majd visszaültem az ágyra. Többször is végig húztam a combomon mire megjelentek a hosszú, piros, mély csíkok. A kezem véres lett ahogy hozzáértem a hegekhez és a combom fájt. Előkerestem egy papírzsepit majd megtöröltem az ujjaimat. A combommal is így tettem majd ledobtam az ágy mellé. A pengét a kis szekrényemre raktam a telefonom és az éjjeli lámpám mellé. Gondosan magamra húztam a takarót és lehunytam a szemem. Hamar elrepültem az álmok világába...
-----------------------------------------------------------------