Chapter 59

Sziasztok ! :3 
Mielőtt belekezdenék a bloggal kapcsolatos dolgokba szeretnék valami másról beszélni. Sokan ebben az évben mennek tovább tanulni gimnáziumba, szakközépiskolába stb. Pár nap és hamarosan mindenki megtudja, hogy hova vették fel, igaz van aki már most is tudja, ugyanis sok iskola felrakja a honlapra a felvételi eredményeket pár nappal a levél küldés előtt. Én is ebbe a kategóriába tartozom és szeretném megosztani, hogy sikeresen felvettek a Pécsi Széchenyi István Gimnázium és Sportiskolába ahova jelentkeztem! :) Nagyon nagy örömmel töltött el mikor megláttam és remélem Ti is bejuttok oda ahova szeretnétek!:) 
A bloggal kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy elgondolkodtam mostanában azon, hogy meddig írjam még, hiszen lassan itt a vége, nem lenne több ötletem és elkezdem a gimnáziumi tanulmányaimat. Most sincs rá sok időm és nem hinném, hogy az elkövetkezendő időkben lenne maximum még nyáron. Szóval lehet, hogy a blog nem sokáig fog folytatódni, de ez még nem biztos! :) Majd még eldöntöm és lesz erről egy külön bejegyzés is.
Jó Olvasást kívánok az új részhez és kérlek hagyjatok nyomot magatok után! Köszönöm a komikat és az oldalmegtekintéseket! Mindjárt eléjük a 100.000-et!
Puszi : Brigii xx 

*Patocska Olivér*


Rettentő nehéz azzal a tudattal élni, hogy egyik pillanatról a másikra elveszíthetem azt a személyt aki mindennél fontosabb nekem és akiért az életemet is feláldoznám. Elfogadhatatlan tény volt számomra ez az egész. Nagyon féltem ettől a naptól és nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön. Egy hónap volt még hátra mégis elkezdett jönni a baba. 
Már egy pillanatra elhittem, hogy minden rendben van és boldogan sóhajtottam fel a szülőszobában amikor Merci kezébe adták a lányunkat. 
Az orvosok kiráncigálnak a szobából majd leültetnek a folyosóra. Egy nővér marad kint velem, próbál nyugtatni, de hiába. Ő ezt egyszerűen nem értheti.. Nem az ő szerelme van ott bent. 
Perceken belül megjelenik egy nővér halvány rózsaszín kis pléddel a kezében. Halvány mosoly kíséretében halkan megszólal:
-Átveszi uram? - nyújtja felém kicsit. Bizonytalanul veszem karjaim közé a kis picit, hiába a rengeteg tanfolyam, nem tudom, hogy fogjam kezeim közé törékeny testét. Olyan pici és annyira törékenynek tűnik. Olyan mintha csak egy rossz mozdulatot tennék és már meg is lenne a baj. 
-Hogy van az édesanyja? - kérdezem könnyeimmel küszködve.
-Minden megteszünk amit tudunk. Kitartás - simítja meg finoman a karomat majd visszamegy oda ahonnan jött.
-Ugye tudod, hogy az anyukád élet-halál között lebeg? - kérdezem apró kis kék szemeibe nézve, melyek olyan gyönyörűek mint Mercié. Édes istenem, a feleségem ott fekszik bent élet-halál között. Könnyeim utat törtnek maguknak majd szüntelenül folyni kezdenek. Erőtlenül ölelem magamhoz a picit. Csak ő marad nekem ha..
Az egyik pillanatban egy halk nyöszörgés közben apró kis kezeit a magasba emeli majd megérinti az arcomat. A bőre puha és hófehér, forró bizsergés járja át testemet. Visszanyelem könnyeimet majd megfogom apró kis mancsát és egy hatalmas puszit nyomok rá. Édes élet, nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés apának lenni...
Istenem, annyira félek..
-Olivér, Olivér! - hallom meg a többiek kiáltását akik a folyosó másik végéből futnak felém. 
-Sziasztok - mosolygok rájuk könnyes szemekkel.
-Olivér mégis miért sírsz? Hol van Merci? - néz rám döbbenten Betty a többiekkel együtt.
-Kislányom lett - próbálom elterelni a témát majd feléjük mutatom a picit. Bence kissé bedől a dolognak és mosolyogva veszi a kezébe a picit, persze előtte engedélyt kér Tőlem. 
-Olivér tüneményes ez a kislány, de mégis mi a baj? Látjuk, hogy van valami - szólal meg Sziki idegesen. 
Úgy néz ki itt az ideje, hogy elmondjam nekik..
-Srácok valamit nem mondtam el Nektek - kezdem halkan. 
-Olivér - suttogja halkan Betty, fal fehéren. - Kérlek nyögd már ki.
Mély levegőt veszek, remegve fújom ki végül megszólalok: -Emlékeztek arra, hogy a múltkor Merci rosszul lett és bevittem a kórházba? - könnyesen nézek rájuk, rettentően szégyellem magam ám ugyanakkor rettegek is. Apró bólintással válaszolnak mire folytatom: - Amikor hazaértünk és azt mondtuk, hogy ezek csak a terhesség miatti görcsök hazudtunk.. - elcsuklik a hangom s lehajtom a fejem.
-Olivér kérlek mond már - kel ki magából Betty már-már sírva.
-A fájdalmai egy különleges terhességgel járó, amolyan betegség jelei voltak. Kiderült, hogy Merci ha megszüli a babát nem biztos, hogy mindketten túlélik a szülést.. - elcsuklik a hangom, nem bírom tovább folytatni. 
-Úristen.. - suttogja Betty sokkoltan majd hirtelen össze csuklik. Ijedten nyúlunk utána YaOuval majd leültetjük az egyik műanyag, sárga székre. Arca fal fehér, légzése egyre szaporább. Egy pillanatra lehunyja a szemét aztán dühösen felugrik majd ordítozva nekem ront. 
-Hogy tehetted ezt? Hogy tehettétek ezt? Mégis mi az, hogy nem mondtátok el? Hiszen egy család vagyunk, mindent megbeszélünk, Merci a legjobb barátnőm! - kiabál sírva miközben a falnak nyom. 
-Betty kérlek higgadj le. Tudom, hogy rosszul cselekedtünk, de meg tudom magyarázni - suttogom halkan.
-Kíváncsian várom azt a kurva magyarázatot. Mégis mit gondoltatok? Mi van ha meghal? El sem mondtátok és még el sem tudtam búcsúzni Tőle. Mi van ha a mai volt az utolsó pillanat amikor láthattam Őt? - kiabálja sírva.
-Épp ezt szerettük volna elkerülni. Nem akarta, hogy elbúcsúzzon Tőle bárki is érted? - emelem fel a hangomat Én is. Nem Bettyre vagyok mérges, hanem magára erre a helyzetre.
-Srácok nyugodjatok le kérlek - ugrik oda hozzánk YaOu majd lehámozza Rólam Bettyt.  
-Srácok sajnálom, hogy nem mondtuk el. De nem akartunk Nektek gondot okozni ezzel. Hisz' most mindenkinek olyan jó kedve volt és mindenki olyan boldog volt, nem akartuk elrontani ezzel a hangulatot. És ahogy az előbb is mondtam, Merci nem akart búcsúzkodást és "halál hagulatot" ahogy Ő mondta.
-Nem akartátok elrontani a hangulatot, ezért végig hazudoztatok és elvártátok volna, hogy megértőek legyünk ha Merci meghal? - kiált sírva majd a kórterem felé mutat a kezével, ahol életem értelme élet-halál között lebeg.
-Fejezzétek már be az ég szerelmére! - áll közénk YaOu. - Nem veszitek észre, hogy amíg Ti itt vádaskodtok addig Merci ott bent küzd az életéért? - könnyes szemekkel bámul ránk, a folyosón síri csend lesz.
-Sajnálom, hogy nem szóltunk - hajtom le végül a fejem szomorúan.
-Nem akarom elveszíteni - tör ki belőle a zokogás majd szorosan átölel. Elérzékenyülök ahogy törékeny testét magamhoz szorítom, könnyeim utat törnek maguknak. Annyira félek..
Órákon keresztül ülünk a folyosón, hol én, hol YaOu vigasztaljuk Bettyt. Rettentő fáradt vagyok, néha-néha lehunyom a szemem és véletlenül elalszok. Lemegyek a büfébe egy kávéért és a többieknek is hozok valamit. Amint vissza érek helyet foglalok és megkérdezem van-e valami változás, de sajnos nincs.
A fenébe is..
Ha elveszítem Mercit Nekem végem. Soha nem szerettem még senkit ennyire. Ő a második felem, Ő az aki mindig a jó útra térít, aki meghallgat, aki tanácsot ad, aki úgy szeret mint még soha senki. Ha elveszíteném egy senki lennék. 
Felemészt ez a tudatlanság. Mégis mi a fene tart ennyi ideg?! A picit fél órája vitte el egy nővér vizsgálatokra és egyéb másokra.
Hirtelen kinyílik a kórterem ajtaja majd egy nővér jön ki. Egyszerűen nem bírom tovább, felpattanok a helyemről és hozzá sietek.
-Elnézést hölgyem, órák óta itt várunk, kérem mondana valami eredményt a hölggyel kapcsolatban? - szólítom le idegesen.
-Mondja a hölgy nevét kérem szépen - lapozgatja a kezében lévő papírokat.
-Mercédesz - ejtem ki a nevét halkan.
-Egy pillanat - lapozgat tovább majd felnéz a papírok közül. - Attól tartok rossz hírt kell közölnöm - jelenti ki egy "sajnálom" tekintettel. Hallom ahogy a szívem darabokra törik, a szemem könnybe lábad.
-Nem, ez nem lehet igaz - sápadok le még jobban már amennyire a mostaninál is tudok.
-Sajnálom uram, de rettentő idős volt már és nem bírta - fogja meg a vállamat finoman. Idős? Mégis miről beszél ez a nő?
-Elnézést hölgyem, de mégis miről beszél? Magának a 21 éves életkor az idős? - nézek rá hülyén miközben folynak a könnyeim.
-Elnézést uram, Ön nem az idős Mercédesz fia? - bámul rám értetlenül.
-Nem, Én a fiatal, Jakab Mercédesz barátja vagyok aki épp élet-halál között lebeg az egyik kórteremben órák óta - kelek ki magamból kissé hirtelen.
-Elnézést kérek uram, nagyon sajnálom. Tudja két betegünk van jelenleg itt és mindketten Mercédeszek. A barátnője élete egy hajszálon múlott, de túl van az életveszélyen. Stabilizálták az állapotát, most jelenleg alszik - jelenti ki a szavakat. A gyomrom felfordul, a szívem egy hatalmasat dobban és akaratlanul is tovább folynak a könnyeim. - Kérem várják meg itt a doktornőt aki levezette a szülést, mindjárt kijön és majd Ő megmondja, hogy bemehetnek-e hozzá - mosolyodik el kedvesen.
-Nem hiszem el - csuklik el a hangom majd hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon. - Köszönöm hölgyem, köszönöm - futok vissza a többiekhez könnyezve.
-Merci él - ejtem ki meghatódva majd magamhoz ölelem Bettyt és vele együtt zokogok.
-Istenem, annyira féltem - suttogja a pólómat markolászva.
-Minden rendben van - suttogom majd a többieket is magamhoz ölelem.
-Mikor mehetünk be hozzá? - szólal meg Sziki.
-A nővér azt mondta, hogy meg kell várnunk a szülésznőt aki levezette a szülést. Képzeljétek a frászt hozta rám az előbb - rázom a fejem majd megtörlöm az arcomat.
-Mégis miért? - kérdi Sziki már-már mosolyogva. Olyan jó így látni Őket. És olyan jó, hogy minden rendben van.
-Két Mercédesz nevű betegük van, az egyik a mi Mercink a másik meg egy idős hölgy. Sajnos az idős hölgy meghalt, a nővér összekevert minket, azt hitte az idős hölgy fia vagyok és közölte velem a tényt, hogy a hölgy meghalt. Hát halljátok az ütő megállt bennem - fújom ki mélyen a levegőt.
-Basszus elhiszem - húzza el a száját Bence. - Viszont a néni fiának nem lehet valami könnyű most.
-Sajnos nem. De legalább a mi Mercink él és vérül - mosolyodik el YaOu.
-Elkérjük a babát majd? Be kéne vinni az anyukához - mosolyog Betty.
-Jó ötlet - egyezek bele mosolyogva majd a kórterem ajtajára pillantok ami épp kinyílik.
--------------------------------------------------------------------

Chapter 58 : Valakit elveszítünk, valakit kapunk.

Sziasztok Bogárkák! :) 
Nos először is szeretnék Boldog Mosolynapot kívánni Nektek. 
Rég hoztam részt és kezd úgy tűnni a dolog, hogy csak 2 hetente fogok tudni részt hozni. Remélem nem gond senkinek és megértitek. Rengeteget kell tanulnom (mint mindig) és lábadozok a műtétem után ami annyit jelent, hogy gyógytornákra járok és itthon is mozgok amennyit szabad és tudok.
Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész. Kérlek hagyjatok nyomot magatok után!:) 
Jó olvasást!:)
Elnézést a helyesírási hibákért, rettentő fáradt vagyok..
Hamarosan új rész!
Puszi : Brigii xx

Az emberek amikor rájönnek, hogy az életük hamarosan véget teljesen megváltoznak. Magukba zárkóznak, depressziósak lesznek, elhidegülnek mindenkitől, tönkreteszik az életüket, feladják a reményt. Mégis mi értelme van ennek? Hisz' még nem halt meg, hisz' még él és virul. Lehet, hogy romlik majd az állapota, lehet, hogy kihullik a haja, kiesnek a fogai, lead több tíz kilót, de él még! Ott van és él a napnak. 
Bevallom Én is összetörtem mikor megtudtam, hogy belehalhatok a szülésbe, de nem esek depresszióba. Igen tudom, senki sem akar fiatalon meghalni. Senki sem akar meghalni főleg nem akkor amikor az élete épp jóra fordul. Ám mindig történik valami rossz. Egy hónap van vissza a szülésig, ideje kihasználni az az időt! Nem búsulni kell akármilyen elszomorító a helyzet, az állapot.
Bevallom rettentően félek. Amióta tájékoztattuk a doktort, hogy megszülöm a gyermeket egy nap telt el. Ezalatt az egy nap alatt rengetegszer megfordult a fejemben, hogy mi lesz ha mégis meghalok? Mi lesz Olivérrel? A picivel? Természetesen nem akarom Őket itt hagyni. Vagy mi lesz ha a pici hal meg? Én teljesen kiborulnék és tudom, hogy Olivér is. De a lényeg az az, hogy nem szabad ilyenre gondolni. Még élek. Még nem haltam meg. Még itt vagyok. És ez a lényeg. Még..
Lecsukom a laptopom tetejét majd felkelek eddigi helyemről, amely most a kanapé majd kimegyek a szobámból körbenézni a lakásban. A nappaliban kis plazmatévénk előtt ülve találok mindenkit. Mosolyogva nézik végig rajtuk amint a kanapén ülnek, egymás mellett és hangosan nevetnek miközben popcornnal dobálják egymást. Betty barátjára YaOura ugrik majd legurulnak a földre egy hangos koppanással. Akaratlanul is halkan, de nevetni kezdek. Ők még nem tudják, hogy meghalhatok a szülésbe. Olivérrel úgy döntöttünk nem mondjuk el nekik. Mindenesetre, azért hiányozni fognak..
-Hé - lágy szellőként csapódik a fülembe Olivér hangja, karjai védelmezően derekam köré fonódnak és magához húz. 
-Olyan jó így látni Őket, nem? - kérdezem halkan, nehogy meghalljanak minket.
-Igen. Elképesztő, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy idejöttél és megbolygattad az életemet - nevet fel halkan.
-Hé, aki megbolygatta az életemet az Te vagy - fordulok vele szembe sértetten s hasba ütöm finoman.
-Mindketten felforgattátok a másik életét - hallom majd YaOu hangját a hátam mögött majd átölel kettőnket. - Na, de srácok mégis mi ez a nosztalgikus hangulat? - húzódik el Tőlünk.
-Miért, talán zavar, hogy felidézzük a múltat? 
-Dehogy, csak furcsa volt - mosolyodik el. - Van kedvetek lejönni a parkba? A többiekkel épp indulni készültünk.
-Persze menjünk - egyezek bele mosolyogva. Mindenki elvonul a szobájába átöltözni melegebb ruhába. Magamra veszem a bóbitás sapkámat amiben úgy nézek ki mint egy kislány majd begombolom a kabátom. Elrendezem a macskát, adok neki inni, enni majd Olivérrel kézen fogva a bejárathoz megyünk ahol a többiek várnak Ránk. Miután mindenki elkészül, bezárjuk az ajtót és beszélgetünk a parkban. Út közben Betty és YaOu szokás szerint csináljak a hülyeséget. A parkba érve a fiúk külön válnak Tőlünk és a csípős hideg ellenére focizni kezdenek. Mi Bettyvel a Tőlük nem messze lévő szökőkút körül sétálgatunk.
-Megbeszélted YaOuval a dolgokat? - hozom fel finoman a múltkori témát.
-Igen és tudod igazad volt, sokkal jobb így. Megbeszéltünk mindent, bocsánatot kért és elmondta mennyire szeret. Annyira meghatódtam és annyira szeretem, hogy az valami hihetetlen. Nem tudnám elképzelni Nélküle az életemet és örülök, hogy van Nekem. Na meg persze annak is örülök, hogy Te itt vagy Nekem és itt is leszel egy jó darabig - ölel át hirtelen. Meglep az ölelése ám fájó szívvel viszonozom. Olyan nehéz...
-Baj van? - tol el magától mikor nem mondok semmit csak hosszú percekig ölelem.
-Dehogyis csak tudod hiányzott már az ölelésed. Ennyi az egész - mosolyodok el. Oh, Betty bárcsak tudnád! Bárcsak elmondhatnám, hogy mi folyik itt! Hogy mennyire félek és kétségbe vagyok esve ugyanakkor nem tudom mit higgyek. Bárcsak beszélhetnénk erről! Bárcsak tudnád, hogy egy hónap és esetleg nem élem túl a szülést, nem leszek itt Neked és Te sem leszel itt nekem. Bárcsak elmondhatnám a többieknek is! 
Olyan nehéz hazudni egy olyan személynek aki mindennél fontosabb neked és mindennél jobban szereted. Akivel minden apróságot megbeszélsz, erre pont egy ilyen dolgot nem mondhatsz el neki. Rettentő rossz érzés.
-Rendben, csak tudod olyan gyanúsnak tűnsz. De remélem nincs semmi. Ha bármi van rám számíthatsz, tudod - mosolyodik el Én pedig egy bólintás kíséretében szorosan magamhoz ölelem.
-Szeretlek Bettina - suttogom halkan.
-Én is téged Benz - jelenti ki halkan majd finoman felnevetünk. 
Mosolyogva ülünk le az egyik hideg ám mégis kényelmes padra és nézzük a fiúkat. Olivér és YaOu épp egymással "harcolnak" a labdáért próbálják mind a ketten a magukévá tulajdonítani. Drága Olivér egy pillanatra felnéz vele szemben álló barátjára majd oldalához nyúlva megcsikizi mire YaOu hangosan felnevet s a Szöszi az alkalmat kihasználva megszerzi a labdát és gólt rúg. Hangosan nevetve gratulálok a barátomnak majd még jobban nevetek Bettyvel együtt amikor YaOu durcásan leül a fűbe, háttal Olivérnek. A sértett személyt megközelítik a fiúk majd kezénél és lábánál fogva felemelik őt és a szökőkúthoz sietnek vele. Döbbenten nézünk össze Bettyvel majd hangosa nevetésben törünk ki.
-Köszönöm szépen drága Bettinám, hogy ennyire kiállsz mellettem - kiabálja vissza YaOu.
-Na jó hagyjátok békén az uramat külön megbánjátok - kel fel mérgesen a helyéről majd a fiúk felé siet. Egy hatalmas ugrással Sziki hátára ugrik aki a váratlan tettől elejti YaOu Ő pedig kiszabadul. Felpattanva egyik helyéről megcsikizi Olivért majd mind a három fiú össze borul és a földre esnek magukkal rántva Bettyt. Hangosan nevetve megközelítem Őket majd csinálok egy fotót Róluk. Eszméletlen, hogy mekkora bolondok ezek. 

Fél órával később mindenki kinevette és kiugrálta magát. Egy közeli fagyizóba tartunk, amely nem messze van a kórháztól. Ott árulják a legjobb fagyit és Olivérrel ragaszkodtunk hozzá, hogy oda menjünk. A fagyizóhoz érve mindenki megveszi magának a hideg finomságot majd miután elfogyasztjuk hazafelé tartunk. Útközben megcsörren Olivér telefonja majd mosolyogva szól bele:
-Szia anyuci - kisfiús mosoly jelenik meg arcán mire elmosolyodok majd hirtelen hideg nedvességet érzek meg a nadrágomban. Reflex szerűen a hasamhoz kapok majd a hirtelen jött fájdalom hatására össze görnyedek és felkiáltok:
-Úristen! - jön ki a torkomon s a többiek mind ijedten fordulnak hátra.
-Merci mi a baj? - reagálja le elsőként Betty.
-A..azt hiszem elfolyt a magzatvíz - nyöszörgöm fájdalmasan. 
-Anya most le kell tennem! Épp szülünk - jelenti ki Olivér ijedten a telefonba majd egy pillanat alatt bontja a vonalat. - Hívjatok mentőt! Merci gyere ülj le - utasít s a kis kávézó asztal egyik székéhez vezet.
-A francba is, de fáj. Mikor érnek már ide azok a rohadt mentősök? - kérdezem idegesen. Rettentően szúr a hasam, olyan mintha késsel szurkálnák s majd' kiszakadna a helyéről.
-Most hívtam ki, tarts ki, itt vagyunk - guggol le mellém YaOu.
A mentősök iszonyat gyorsan kiérnek szerencsére majd egy hordágyra fektetnek s betolnak az autóba. Olivér jön velem a többiek utánunk jönnek egy taxival. Rettentően fáj a hasam, leizzadt mindenem. reszketeg ám ugyanakkor melegem van. Nem tudtam, hogy ez ennyire fog fájni!
A kórházba érve értesítenek egy szülész orvost engem pedig egy kórterembe tolnak. Átraknak egy másik ágyra alsó testrészemet megszabadítják a ruha daraboktól. Legszívesebben ordítani tudnék fájdalmamban, rettentő mérges vagyok. 
-Hol a francban van már az az orvos?! Mindjárt szülök a rohadt életbe! - markolászom idegesen az ágyat majd hátra dőlök az ágyon.
-Hölgyem kérem nyugodjon meg, már itt is vagyok. - jön be egy fiatal hölgy a kórterembe majd felhúzza a kesztyűt a kezeire. - Kérem fejezze ki a fájdalmai erősségét.
-Ez most komoly? Szerintem Ön is szült már, biztos vagyok benne, hogy tudja milyen érzés ez - szólok vissza mérgesen majd felordítok fájdalmamban. A hasam minden egyes másodpercben egyre jobban görcsöl, iszonyatosan fáj. Csak legyünk már túl ezen..
-Nos ebben természetesen igaza van, Én is szültem már, tudom milyen érzés csak kötelességünk megkérdezni, hogy mennyire fáj ebből tudjuk meg, hogy mennyi idő míg elkezd kibújni a baba.
-Mégis mennyi idő?! Jézusom, már elkezdett kibújni! - eszméletlen milyen orvosok vannak itt.
-Öt centiméternyire tágult. Még várunk egy kicsit és neki állhat nyomni. Kér érzéstelenítést?
-A franc kér, nem fogom bedrogozni a gyerekemet ilyen fiatal állapotában! 
-Merci kérlek nyugodj meg - szólal meg Olivér mire dühösen nézek rá.
-Olivér, te nekem ne mond meg, hogy mit csináljak, mert Ti már egy szúnyogcsípésből is bokatörést csináltok - szólok neki dühösen aztán észbe kapok, hogy miket mondok és elszégyellem magam. - Ne haragudj édesem, nagyon szeretlek, de tudod rettentően fáj és nagyon rossz - nyögök fel fájdalmasan.
-Itt vagyok életem - fogja meg a kezem mire a korlát helyett azt markolom meg erősen. - Te jó isten eltöröd a csontjaimat - nyög fel fájdalmasan, de mit sem foglalkozva nyávogásával ordítani kezdek erősödő fájdalmaim miatt.
-Rendben elértük a tíz centit, Mercédesz megkérem, hogy nyomjon - jelenti ki az orvos miután a nővérek széttárják a lábaimat és kirögzítik. Teljes erőmből nyomok, a fejem belefájdul s könnyeim utat törnek maguknak. Azt hittem könnyebb lesz..
-Rendben, nagyon jól csinálja, csak így tovább.
-Úristen én ezt nem bírom - jelenti ki Olivér fal fehéren majd megtántorodik. 
-Uram kérem nyugodjon meg - siet hozzá egy nővér majd finoman megfogja a vállát. Vegye le a mocskos kezét a barátomról különben nagyon megbánja azt is, hogy megszületett. Nos ez a szülés rettentő sok hangulat változással jár. 
-Nyomjon megint - jelenti ki a nő akinek a nevét még mindig nem tudom, de kérését teljesítve ismét nyomni kezdek. 
-A feje már kint van, nagyon szépen haladunk. Még két nyomás és kint van, hajrá Mercédesz.
Minden erőmet beleadva ismét nyomok egyet majd a fájdalom egy fokkal enyhül. Az egész testem izzad, könnyeim patakokban folynak s ordítok fájdalmamban. Hirtelen egy hatalmas sírást hallod majd döbbenten nézek. 
-Félig kint van. Utolsó nyomás Mercédesz és megvagyunk. Mindent bele - biztat mosolyogva. Elmosolyodok s Olivérre nézek majd minden erőmet bele adva összegörnyedek és egy utolsót nyomot bármennyire is fáj és gyenge mindenem. Megkönnyebbülten dőlök hátra majd hatalmas lihegések között mosolyogva hallgatom a pici sírását. A doktor nő átadja egy nővérnek aki egy törölközőbe bugyolálja nedves, véres, apró kis testét. 
-Gratulálok lányuk született. Apuka Öné a feladat, hogy elvágja a köldök zsinórt - ad Olivér kezébe a nővér egy ollót majd a Szöszi meghatódva vágja el a vastag fehér kötél szerűséget. 
-Mosolyogva veszem át a picit a nővértől majd alaposan szemügyre veszem. El sem hiszem, hogy a kezemben tarthatom végre. Annyira vártam már erre. Apró kis kék szemeivel engem néz s hangosan sír. iszonyatosan zavarja a fülemet, de ez érdekel a legkevésbé. A légzésem visszaáll a helyére sőt egyre nehezebben veszem a levegőt. Szédülni kezdek, a testem ellazul, szemeim nehezebbek lesznek. Fejem hátra esik a puha párnára és levegőért kapkodok. 
-Olivér - suttogom ijedten. - Nem vagyok jól..
-Merci ne..nehogy kérlek ne. Nővér kérem azonnal segítsen valami baj van - szól Olivér az egyik hölgynek. 
-Uram kérem álljon arrébb - félre állítják Olivér aki ijedten néz rám s mindenáron a közelemben akar lenni. Egy másik nővér elveszi Tőlem a picit és egy újabb nővér kivezeti Olivért aki nem akar neki engedelmeskedni. Szemeim egyre jobban nehezednek légzésem megakad és még jobban szédülök. Lecsukódnak szemhéjaim majd mindent elborít a hatalmas fehérség.  
--------------------------------------------------------------------

Chapter 57

Sziasztok Drágáim! :)
Nos először is boldog drazsét szaró szőrpamacsot mindenkinek, vagyis Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sok locsolót holnapra! Én kizárok mindenkit szóval jöhetnek a locsolók nyugodtan, nem fognak tudni bejutni. :D 
Nemrég volt árpilis elseje azaz bolondok napja. Remélem mindenki agyon szívatott mindenkit mindenféle hülyeséggel. :D 
Komolyra fordítva a szót köszönöm a komikat és az oldalmegtekintéseket. Ez a rész kissé szomorúbb és komolyabb lett. 
Remélem elnyeri a tetszéseteket. Igazából a hangulatom kihat a blog részeire is de lehet, hogy ezt már észrevettétek. Mostanában kicsit rosszra fordultak a dolgok..:)
Kérlek hagyjatok nyomot magatok után! Jó olvasást! :) Puszi.
Brigii xx

-Olivér gyere gyorsan! - kiabál YaOu. Hangos láb dobogás jelzi a hívott személy közeledtét. Pillanatokon belül megjelenik az ajtóban a szőkeség s ijedt tekintettel, fájdalmas arcomat látva hozzám rohan. 
-Merci mi az? Mid fáj? - guggol le élem majd megfogja a kezem.

-Nincs semmi baj. El fog majd múlni csak pár perc - nyöszörgöm két görcs között fájdalmasan. 

-Ne beszélj ilyeneket Merci, nem tudhatod. 

-Miért ne tudnám? El fog múlni tudom.. 

-Mégis honnan tudod? - kérdezi Betty.

-Onnan, hogy nem első eset - vágom rá hirtelen aztán el is hallgatok. 

-Hogy érted azt, hogy nem az első eset? - néz rám döbbenten Olivér.

-Úgy, hogy pár órával ezelőtt is jelentkeztek ezek a fájdalmak. 

-És te mégis miért nem szóltál? - kérdi mérgesen Olivér ám a szemében csalódottságot látok. 

-Mert téged annyira lekötött az az idióta laptop munka, hogy nem volt Rám időd - mondom neki Én is csalódottan. 
A fájdalom a hasamban egyre jobban csillapodik, már csak kisebb görcs szerű fájdalom van a helyén, ami sokkal elviselhetőbb. 
-Azt hiszem, hogy elmúlt - fújom ki a levegőt hosszan majd letörlöm a homlokomon lévő izzadság cseppeket. Olivér bűntudatos szemekkel néz rám majd halkan megszólal:
-Beviszlek a kórházba, ez így nem mehet tovább - jelenti ki érzés mentes hangon. - Betty hozd ide a cipőjét meg a kabátját kérlek - néz a mellettem álló lányra aki végig aggódva bámul rám. Halványan rámosolygok, bármennyire is fáj az egész hasam. Betty elhagyja a szobát majd perceken belül megjelenik kabátommal, táskámmal és a cipőmmel a kezében. Magamra kapom a fekete kabátot, nyakam köré hanyag módra tekerem a sálat, kezembe veszem a táskámat és Olivér oldalán elindulok a bejárat felé. Ő is magára veszi a kabátját majd szó nélkül kilépünk az ajtón. Leliftezünk a parkolóba, a hasam eközben majd' kiszakad a helyéről és úgy érzem, hogy tényleg megszülök fájdalmamban. Beszállunk a kocsiba, mikor leérünk a parkolóba majd útnak indulunk. Kínos csend áll be közénk, ahogy az az ilyen helyzetekben lenni is szokott. Nem tudom mégis mit kéne mondanom. Lehet szólnom kellett volna Olivérnek, de egyszerűen annyira lefoglalta a munka, hogy nem figyelt semmire. És amúgy sem akartam felidegesíteni hiszen neki most a munkára kell koncentrálnia. Amúgy sincs semmi komoly baj. Hisz' ezek a fájdalmak normálisak a terhes nőknél. Nem? Nem? Vagy mégsem? 
Az út rettentő lassan telik el. Végig ott van bennem egy megérzés ami azt súgja, hogy valami nincs rendben. De mégsem merem magamban kijelenteni, egyszerűen elhessegetem a gondolatot. 
A kórházhoz érve Olivér leparkol majd kisegít a kocsiból. Besétálunk a portához majd a nőgyógyászomhoz kéretőzünk. 
-Ó, jó napot Merci. Miben lehetek segítségére? - áll fel a székéről kedvesen mosolyogva, mikor belépünk a rendelőbe. A negyvenes éveiben járó férfi látványa és mosolya mindig nyugodtsággal tölt el. Ez az ember olyan mint a világ legerősebb nyugtatója.
-Doktor úr nagyon fáj a hasam, kérem csináljon valamit, mert már nem bírom - kérem fájdalmas arccal.
-Nyugodj meg kedvesem, kérlek gyertek át a vizsgálóba - fogja meg finoman a vállam majd kedvesen rám mosolyog. Követjük egy másik szobába, amely számomra ismerős, hisz' itt szoktuk megcsinálni a havi ultrahangot. Levetem a kabátomat, amelyet táskámmal együtt ledobok a kis székre. Olivér idegesen hallgat, felfekszem a vizsgálóágyra majd várom.
-Húzd fel a pólód és kérlek mond el, mik a panaszaid - gumikesztyűt húz a kezére majd halványan elmosolyodik.
-Nos ma reggel kezdődtek. A fürdőben voltam amikor hirtelen összerándultam, a hasam görcsölni kezdett. Remegni kezdtem és rettentően szúrt a hasam. Pár órával később megint jelentkeztek a fájdalmak, de sokkal erőteljesebbek voltak. Doktor úr kérem mondja, hogy nincs semmi baj - könyörögve nézek rá, a félelem eluralkodik rajtam. 
-Nyugodj meg kérlek. Mindjárt kiderül mi a gond - bekeni a hideg zselével a hasam majd rárakja a kis vizsgáló gépet. Pillanatokon belül megjelenik a monitoron a hasam belülről. Látni a picit, az aranyos kis lábait, a pici kis fejét. Egy pillanatra elmosolyodok a csodálatos látványon, Olivér is így tesz majd ismét fájdalom nyilal a hasamba. 
-Itt fáj? - kérdi majd finoman megnyomja a hasamat. Kellemetlen érzés hasít bele a boromba, felnyögök.
-Igen fáj - szorítom össze a kezemet.
-És itt? - nyomja meg kicsivel arrébb mire bólintok. 
-Nos attól tartok nincs jó hírem - törli le a zselét a hasamról. Olivér idegesen lép mellém, védelmezően átölel, jólesik, hogy itt van. 
-Doktor úr kérem mondja már - tör ki belőlem a sírás.
-Merci kérlek nyugodj meg. Sajnálom, de attól tartok nem szülhetsz gyereket - jelenti ki halkan. A szívem kihagy egy ütemet, hirtelen rosszul leszek.
-Ezt mégis, hogy érti? - kérdi hidegen Olivér.
-Ez egy ismeretlen betegség. A terhes nők 20%-át érinti. Kockázatos megszülni a babát ugyanis bele halhat az anyuka, a baba vagy ami rosszabb hogy mindketten.
A szavak egyszerűen villámként hasítanak belém. Nem tudom felfogni az egészet. Ez lehetetlen. Mégis miért pont velünk történik ez az egész?! Miért?!
-Mennyi az esély a túlélésre? 
-50-50%. A legtöbb anyuka sajnos belehal - mondja halkan. 
-Mit lehet ilyenkor tenni? - kérdezem halkan, sírva.
-Nos lehetőséget adunk arra, hogy a szülők eldöntsék, hogy megtartják-e a babát vagy műtéti beavatkozás során mi hozzuk világra a kicsit csak akkor sajnos semmi esélye nincs arra, hogy éljen.
-Nem, nem azt nem hagyom! - csattanok fel sírva. - Doktor úr Én megszülöm a gyereket, kerüljön bármibe. - nem hagyom, hogy meghaljon a gyerekem. Kilenc hónapot hordoztam a szívem alatt nincs hozzá ahhoz bátorságom, hogy megöljem.
-Merci kérlek higgadj le és ne hozz felelőtlen döntéseket - szólal meg Olivér.
-Mégis mi az, hogy felelőtlen döntés? Tudod Te miről van szó Olivér? Arról, hogy lesz e gyerekünk vagy sem! - csattanok fel dühösen.
-Nyugodjatok meg mind a ketten. Érthető, hogy idegesek vagytok. Menjetek haza, gondoljátok át a dolgot alaposan és hívjatok fel, hogy mire jutottatok. Ne aggódjatok. Kitartás. Sziasztok - finoman megérinti a karomat majd távozik.
-Nem érdekel mi lesz Én megszülöm a picit - jelentem ki határozottan.
-És abba nem gondolsz bele, hogy mire vállalkozol? Hogy Én mégis min megyek keresztül?! - csattan fel Olivér sírva. Életemben másodszor látom sírni.. - Fogalmad sincs milyen érzés ez nekem. Van fogalmad róla, hogy mire vállalkozol Merci? Engem meg sem kérdeztél, hogy Én mit szólok csak Te kitaláltad ezt az egészet. Tudod mégis milyen érzés ez az egész? Hogy elveszíthetlek Téged vagy a picit? Vagy ami a legrosszabb, hogy mindkettőtöket? Tudod Te milyen érzés ez? - ragadja meg a vállam majd finoman megrázogat. 
Szemébe nézve látom, hogy eluralkodott rajta a félelem. Elgondolkodok szavain és rájövök, hogy igaza van. Csak a picire gondoltam, de az nem jutott eszembe, hogy Ő mit érez, mit akar. De egyszerűen nem tudom ezt megtenni egy kisbabával. Nem vehetem el Tőle az életet!
-Olivér Én..Én sajnálom - tör ki belőlem a sírás majd magamhoz húzom. - Ne haragudj, hogy önző voltam. De egyszerűen nem hagyhatjuk meghalni a picit érted? Nem vehetjük el Tőle az életet. Joga van ahhoz, hogy éljen, érted? - fogom kezeim közé puha arcát.
-Értem, de abba gondolj bele, hogy mi lesz ha Te vagy a pici meghaltok. Ha valamelyikőtöket vagy ne adj Isten mindkettőtöket elveszítem. Merci Én belehalnék a hiányodba - hunyja le a szemét fájdalmasan.
-Hidd el Én is nagyon félek. Ha belegondolok, hogy egy hónapom van még hátra. Nem akarok meghalni - mondom halkan sírva.
-Nem akarlak elveszíteni - suttogja majd közelebb húz magához.
Bármi is történjék Nekem minden vágyam, hogy világra hozzam életem első gyermekét. Ha kell meg is halok érte. Értük.
-Nem tudnék úgy nézni a picire ha Te nem lennél ott. Mert miatta nem lehetnél ott velem - nyöszörgi fájdalmasan.
-Ne mond ezt kérlek. Tudom, hogy nehéz. Majd maximum vissza járok kísérteni, hogy ne randizz más lányokkal - nevetek fel halkan.
-A fenébe is ne mond ezt - rázza meg a fejét dühösen. - Én sem szeretném ha meghalna a pici, de nem tudom mit tegyünk. Össze vagyok zavarodva érted?
-Értem - bólintok finoman majd elhallgatok. Perceken keresztül öleljük egymást, nem szólunk semmit csak egymás karjai közt pihenünk. Az agyam vadul kattog. A pici, Én vagy a pici és Én. 
Egy pillanatra leáll az agyam majd elképzelem magunkat. A pici, Olivér és Én amint az új házunkban együtt élünk és boldogok vagyunk. Nekem nem kell más csak Ők. És Értük mindent kockára tennék. Ha kell az életemet is.
-Szerelmem Én azt mondom kockáztassunk. Van még egy hónapunk, használjuk ki. Lesz ami lesz, vágjunk bele. Én képes vagyok Értetek bármire érted? Csak bízz bennem. Megcsináljuk! - kulcsolom össze ujjainkat majd bátorítóan elmosolyodok.
-Utálom ezt.. utálom, hogy ilyen makacs vagy, de mégis csodállak és szeretlek te őrült lány - rázza meg a fejét könnyezve majd megcsókol.
-Sajnálom, hogy nem figyeltem Rád eléggé. Csak tudod sok volt a munka és határidőre kellett megcsinálnom.
-Nem haragszom - mosolyodok el halványan majd ismét megcsókolom. - Én pedig sajnálom, hogy nem szóltam.
-Nos úgy látszik mindketten hibázunk - mosolyodik el halványan majd szorosabban ölel.
--------------------------------------------------------------------