Chapter 57

Sziasztok Drágáim! :)
Nos először is boldog drazsét szaró szőrpamacsot mindenkinek, vagyis Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sok locsolót holnapra! Én kizárok mindenkit szóval jöhetnek a locsolók nyugodtan, nem fognak tudni bejutni. :D 
Nemrég volt árpilis elseje azaz bolondok napja. Remélem mindenki agyon szívatott mindenkit mindenféle hülyeséggel. :D 
Komolyra fordítva a szót köszönöm a komikat és az oldalmegtekintéseket. Ez a rész kissé szomorúbb és komolyabb lett. 
Remélem elnyeri a tetszéseteket. Igazából a hangulatom kihat a blog részeire is de lehet, hogy ezt már észrevettétek. Mostanában kicsit rosszra fordultak a dolgok..:)
Kérlek hagyjatok nyomot magatok után! Jó olvasást! :) Puszi.
Brigii xx

-Olivér gyere gyorsan! - kiabál YaOu. Hangos láb dobogás jelzi a hívott személy közeledtét. Pillanatokon belül megjelenik az ajtóban a szőkeség s ijedt tekintettel, fájdalmas arcomat látva hozzám rohan. 
-Merci mi az? Mid fáj? - guggol le élem majd megfogja a kezem.

-Nincs semmi baj. El fog majd múlni csak pár perc - nyöszörgöm két görcs között fájdalmasan. 

-Ne beszélj ilyeneket Merci, nem tudhatod. 

-Miért ne tudnám? El fog múlni tudom.. 

-Mégis honnan tudod? - kérdezi Betty.

-Onnan, hogy nem első eset - vágom rá hirtelen aztán el is hallgatok. 

-Hogy érted azt, hogy nem az első eset? - néz rám döbbenten Olivér.

-Úgy, hogy pár órával ezelőtt is jelentkeztek ezek a fájdalmak. 

-És te mégis miért nem szóltál? - kérdi mérgesen Olivér ám a szemében csalódottságot látok. 

-Mert téged annyira lekötött az az idióta laptop munka, hogy nem volt Rám időd - mondom neki Én is csalódottan. 
A fájdalom a hasamban egyre jobban csillapodik, már csak kisebb görcs szerű fájdalom van a helyén, ami sokkal elviselhetőbb. 
-Azt hiszem, hogy elmúlt - fújom ki a levegőt hosszan majd letörlöm a homlokomon lévő izzadság cseppeket. Olivér bűntudatos szemekkel néz rám majd halkan megszólal:
-Beviszlek a kórházba, ez így nem mehet tovább - jelenti ki érzés mentes hangon. - Betty hozd ide a cipőjét meg a kabátját kérlek - néz a mellettem álló lányra aki végig aggódva bámul rám. Halványan rámosolygok, bármennyire is fáj az egész hasam. Betty elhagyja a szobát majd perceken belül megjelenik kabátommal, táskámmal és a cipőmmel a kezében. Magamra kapom a fekete kabátot, nyakam köré hanyag módra tekerem a sálat, kezembe veszem a táskámat és Olivér oldalán elindulok a bejárat felé. Ő is magára veszi a kabátját majd szó nélkül kilépünk az ajtón. Leliftezünk a parkolóba, a hasam eközben majd' kiszakad a helyéről és úgy érzem, hogy tényleg megszülök fájdalmamban. Beszállunk a kocsiba, mikor leérünk a parkolóba majd útnak indulunk. Kínos csend áll be közénk, ahogy az az ilyen helyzetekben lenni is szokott. Nem tudom mégis mit kéne mondanom. Lehet szólnom kellett volna Olivérnek, de egyszerűen annyira lefoglalta a munka, hogy nem figyelt semmire. És amúgy sem akartam felidegesíteni hiszen neki most a munkára kell koncentrálnia. Amúgy sincs semmi komoly baj. Hisz' ezek a fájdalmak normálisak a terhes nőknél. Nem? Nem? Vagy mégsem? 
Az út rettentő lassan telik el. Végig ott van bennem egy megérzés ami azt súgja, hogy valami nincs rendben. De mégsem merem magamban kijelenteni, egyszerűen elhessegetem a gondolatot. 
A kórházhoz érve Olivér leparkol majd kisegít a kocsiból. Besétálunk a portához majd a nőgyógyászomhoz kéretőzünk. 
-Ó, jó napot Merci. Miben lehetek segítségére? - áll fel a székéről kedvesen mosolyogva, mikor belépünk a rendelőbe. A negyvenes éveiben járó férfi látványa és mosolya mindig nyugodtsággal tölt el. Ez az ember olyan mint a világ legerősebb nyugtatója.
-Doktor úr nagyon fáj a hasam, kérem csináljon valamit, mert már nem bírom - kérem fájdalmas arccal.
-Nyugodj meg kedvesem, kérlek gyertek át a vizsgálóba - fogja meg finoman a vállam majd kedvesen rám mosolyog. Követjük egy másik szobába, amely számomra ismerős, hisz' itt szoktuk megcsinálni a havi ultrahangot. Levetem a kabátomat, amelyet táskámmal együtt ledobok a kis székre. Olivér idegesen hallgat, felfekszem a vizsgálóágyra majd várom.
-Húzd fel a pólód és kérlek mond el, mik a panaszaid - gumikesztyűt húz a kezére majd halványan elmosolyodik.
-Nos ma reggel kezdődtek. A fürdőben voltam amikor hirtelen összerándultam, a hasam görcsölni kezdett. Remegni kezdtem és rettentően szúrt a hasam. Pár órával később megint jelentkeztek a fájdalmak, de sokkal erőteljesebbek voltak. Doktor úr kérem mondja, hogy nincs semmi baj - könyörögve nézek rá, a félelem eluralkodik rajtam. 
-Nyugodj meg kérlek. Mindjárt kiderül mi a gond - bekeni a hideg zselével a hasam majd rárakja a kis vizsgáló gépet. Pillanatokon belül megjelenik a monitoron a hasam belülről. Látni a picit, az aranyos kis lábait, a pici kis fejét. Egy pillanatra elmosolyodok a csodálatos látványon, Olivér is így tesz majd ismét fájdalom nyilal a hasamba. 
-Itt fáj? - kérdi majd finoman megnyomja a hasamat. Kellemetlen érzés hasít bele a boromba, felnyögök.
-Igen fáj - szorítom össze a kezemet.
-És itt? - nyomja meg kicsivel arrébb mire bólintok. 
-Nos attól tartok nincs jó hírem - törli le a zselét a hasamról. Olivér idegesen lép mellém, védelmezően átölel, jólesik, hogy itt van. 
-Doktor úr kérem mondja már - tör ki belőlem a sírás.
-Merci kérlek nyugodj meg. Sajnálom, de attól tartok nem szülhetsz gyereket - jelenti ki halkan. A szívem kihagy egy ütemet, hirtelen rosszul leszek.
-Ezt mégis, hogy érti? - kérdi hidegen Olivér.
-Ez egy ismeretlen betegség. A terhes nők 20%-át érinti. Kockázatos megszülni a babát ugyanis bele halhat az anyuka, a baba vagy ami rosszabb hogy mindketten.
A szavak egyszerűen villámként hasítanak belém. Nem tudom felfogni az egészet. Ez lehetetlen. Mégis miért pont velünk történik ez az egész?! Miért?!
-Mennyi az esély a túlélésre? 
-50-50%. A legtöbb anyuka sajnos belehal - mondja halkan. 
-Mit lehet ilyenkor tenni? - kérdezem halkan, sírva.
-Nos lehetőséget adunk arra, hogy a szülők eldöntsék, hogy megtartják-e a babát vagy műtéti beavatkozás során mi hozzuk világra a kicsit csak akkor sajnos semmi esélye nincs arra, hogy éljen.
-Nem, nem azt nem hagyom! - csattanok fel sírva. - Doktor úr Én megszülöm a gyereket, kerüljön bármibe. - nem hagyom, hogy meghaljon a gyerekem. Kilenc hónapot hordoztam a szívem alatt nincs hozzá ahhoz bátorságom, hogy megöljem.
-Merci kérlek higgadj le és ne hozz felelőtlen döntéseket - szólal meg Olivér.
-Mégis mi az, hogy felelőtlen döntés? Tudod Te miről van szó Olivér? Arról, hogy lesz e gyerekünk vagy sem! - csattanok fel dühösen.
-Nyugodjatok meg mind a ketten. Érthető, hogy idegesek vagytok. Menjetek haza, gondoljátok át a dolgot alaposan és hívjatok fel, hogy mire jutottatok. Ne aggódjatok. Kitartás. Sziasztok - finoman megérinti a karomat majd távozik.
-Nem érdekel mi lesz Én megszülöm a picit - jelentem ki határozottan.
-És abba nem gondolsz bele, hogy mire vállalkozol? Hogy Én mégis min megyek keresztül?! - csattan fel Olivér sírva. Életemben másodszor látom sírni.. - Fogalmad sincs milyen érzés ez nekem. Van fogalmad róla, hogy mire vállalkozol Merci? Engem meg sem kérdeztél, hogy Én mit szólok csak Te kitaláltad ezt az egészet. Tudod mégis milyen érzés ez az egész? Hogy elveszíthetlek Téged vagy a picit? Vagy ami a legrosszabb, hogy mindkettőtöket? Tudod Te milyen érzés ez? - ragadja meg a vállam majd finoman megrázogat. 
Szemébe nézve látom, hogy eluralkodott rajta a félelem. Elgondolkodok szavain és rájövök, hogy igaza van. Csak a picire gondoltam, de az nem jutott eszembe, hogy Ő mit érez, mit akar. De egyszerűen nem tudom ezt megtenni egy kisbabával. Nem vehetem el Tőle az életet!
-Olivér Én..Én sajnálom - tör ki belőlem a sírás majd magamhoz húzom. - Ne haragudj, hogy önző voltam. De egyszerűen nem hagyhatjuk meghalni a picit érted? Nem vehetjük el Tőle az életet. Joga van ahhoz, hogy éljen, érted? - fogom kezeim közé puha arcát.
-Értem, de abba gondolj bele, hogy mi lesz ha Te vagy a pici meghaltok. Ha valamelyikőtöket vagy ne adj Isten mindkettőtöket elveszítem. Merci Én belehalnék a hiányodba - hunyja le a szemét fájdalmasan.
-Hidd el Én is nagyon félek. Ha belegondolok, hogy egy hónapom van még hátra. Nem akarok meghalni - mondom halkan sírva.
-Nem akarlak elveszíteni - suttogja majd közelebb húz magához.
Bármi is történjék Nekem minden vágyam, hogy világra hozzam életem első gyermekét. Ha kell meg is halok érte. Értük.
-Nem tudnék úgy nézni a picire ha Te nem lennél ott. Mert miatta nem lehetnél ott velem - nyöszörgi fájdalmasan.
-Ne mond ezt kérlek. Tudom, hogy nehéz. Majd maximum vissza járok kísérteni, hogy ne randizz más lányokkal - nevetek fel halkan.
-A fenébe is ne mond ezt - rázza meg a fejét dühösen. - Én sem szeretném ha meghalna a pici, de nem tudom mit tegyünk. Össze vagyok zavarodva érted?
-Értem - bólintok finoman majd elhallgatok. Perceken keresztül öleljük egymást, nem szólunk semmit csak egymás karjai közt pihenünk. Az agyam vadul kattog. A pici, Én vagy a pici és Én. 
Egy pillanatra leáll az agyam majd elképzelem magunkat. A pici, Olivér és Én amint az új házunkban együtt élünk és boldogok vagyunk. Nekem nem kell más csak Ők. És Értük mindent kockára tennék. Ha kell az életemet is.
-Szerelmem Én azt mondom kockáztassunk. Van még egy hónapunk, használjuk ki. Lesz ami lesz, vágjunk bele. Én képes vagyok Értetek bármire érted? Csak bízz bennem. Megcsináljuk! - kulcsolom össze ujjainkat majd bátorítóan elmosolyodok.
-Utálom ezt.. utálom, hogy ilyen makacs vagy, de mégis csodállak és szeretlek te őrült lány - rázza meg a fejét könnyezve majd megcsókol.
-Sajnálom, hogy nem figyeltem Rád eléggé. Csak tudod sok volt a munka és határidőre kellett megcsinálnom.
-Nem haragszom - mosolyodok el halványan majd ismét megcsókolom. - Én pedig sajnálom, hogy nem szóltam.
-Nos úgy látszik mindketten hibázunk - mosolyodik el halványan majd szorosabban ölel.
--------------------------------------------------------------------