Chapter 59

Sziasztok ! :3 
Mielőtt belekezdenék a bloggal kapcsolatos dolgokba szeretnék valami másról beszélni. Sokan ebben az évben mennek tovább tanulni gimnáziumba, szakközépiskolába stb. Pár nap és hamarosan mindenki megtudja, hogy hova vették fel, igaz van aki már most is tudja, ugyanis sok iskola felrakja a honlapra a felvételi eredményeket pár nappal a levél küldés előtt. Én is ebbe a kategóriába tartozom és szeretném megosztani, hogy sikeresen felvettek a Pécsi Széchenyi István Gimnázium és Sportiskolába ahova jelentkeztem! :) Nagyon nagy örömmel töltött el mikor megláttam és remélem Ti is bejuttok oda ahova szeretnétek!:) 
A bloggal kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy elgondolkodtam mostanában azon, hogy meddig írjam még, hiszen lassan itt a vége, nem lenne több ötletem és elkezdem a gimnáziumi tanulmányaimat. Most sincs rá sok időm és nem hinném, hogy az elkövetkezendő időkben lenne maximum még nyáron. Szóval lehet, hogy a blog nem sokáig fog folytatódni, de ez még nem biztos! :) Majd még eldöntöm és lesz erről egy külön bejegyzés is.
Jó Olvasást kívánok az új részhez és kérlek hagyjatok nyomot magatok után! Köszönöm a komikat és az oldalmegtekintéseket! Mindjárt eléjük a 100.000-et!
Puszi : Brigii xx 

*Patocska Olivér*


Rettentő nehéz azzal a tudattal élni, hogy egyik pillanatról a másikra elveszíthetem azt a személyt aki mindennél fontosabb nekem és akiért az életemet is feláldoznám. Elfogadhatatlan tény volt számomra ez az egész. Nagyon féltem ettől a naptól és nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön. Egy hónap volt még hátra mégis elkezdett jönni a baba. 
Már egy pillanatra elhittem, hogy minden rendben van és boldogan sóhajtottam fel a szülőszobában amikor Merci kezébe adták a lányunkat. 
Az orvosok kiráncigálnak a szobából majd leültetnek a folyosóra. Egy nővér marad kint velem, próbál nyugtatni, de hiába. Ő ezt egyszerűen nem értheti.. Nem az ő szerelme van ott bent. 
Perceken belül megjelenik egy nővér halvány rózsaszín kis pléddel a kezében. Halvány mosoly kíséretében halkan megszólal:
-Átveszi uram? - nyújtja felém kicsit. Bizonytalanul veszem karjaim közé a kis picit, hiába a rengeteg tanfolyam, nem tudom, hogy fogjam kezeim közé törékeny testét. Olyan pici és annyira törékenynek tűnik. Olyan mintha csak egy rossz mozdulatot tennék és már meg is lenne a baj. 
-Hogy van az édesanyja? - kérdezem könnyeimmel küszködve.
-Minden megteszünk amit tudunk. Kitartás - simítja meg finoman a karomat majd visszamegy oda ahonnan jött.
-Ugye tudod, hogy az anyukád élet-halál között lebeg? - kérdezem apró kis kék szemeibe nézve, melyek olyan gyönyörűek mint Mercié. Édes istenem, a feleségem ott fekszik bent élet-halál között. Könnyeim utat törtnek maguknak majd szüntelenül folyni kezdenek. Erőtlenül ölelem magamhoz a picit. Csak ő marad nekem ha..
Az egyik pillanatban egy halk nyöszörgés közben apró kis kezeit a magasba emeli majd megérinti az arcomat. A bőre puha és hófehér, forró bizsergés járja át testemet. Visszanyelem könnyeimet majd megfogom apró kis mancsát és egy hatalmas puszit nyomok rá. Édes élet, nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés apának lenni...
Istenem, annyira félek..
-Olivér, Olivér! - hallom meg a többiek kiáltását akik a folyosó másik végéből futnak felém. 
-Sziasztok - mosolygok rájuk könnyes szemekkel.
-Olivér mégis miért sírsz? Hol van Merci? - néz rám döbbenten Betty a többiekkel együtt.
-Kislányom lett - próbálom elterelni a témát majd feléjük mutatom a picit. Bence kissé bedől a dolognak és mosolyogva veszi a kezébe a picit, persze előtte engedélyt kér Tőlem. 
-Olivér tüneményes ez a kislány, de mégis mi a baj? Látjuk, hogy van valami - szólal meg Sziki idegesen. 
Úgy néz ki itt az ideje, hogy elmondjam nekik..
-Srácok valamit nem mondtam el Nektek - kezdem halkan. 
-Olivér - suttogja halkan Betty, fal fehéren. - Kérlek nyögd már ki.
Mély levegőt veszek, remegve fújom ki végül megszólalok: -Emlékeztek arra, hogy a múltkor Merci rosszul lett és bevittem a kórházba? - könnyesen nézek rájuk, rettentően szégyellem magam ám ugyanakkor rettegek is. Apró bólintással válaszolnak mire folytatom: - Amikor hazaértünk és azt mondtuk, hogy ezek csak a terhesség miatti görcsök hazudtunk.. - elcsuklik a hangom s lehajtom a fejem.
-Olivér kérlek mond már - kel ki magából Betty már-már sírva.
-A fájdalmai egy különleges terhességgel járó, amolyan betegség jelei voltak. Kiderült, hogy Merci ha megszüli a babát nem biztos, hogy mindketten túlélik a szülést.. - elcsuklik a hangom, nem bírom tovább folytatni. 
-Úristen.. - suttogja Betty sokkoltan majd hirtelen össze csuklik. Ijedten nyúlunk utána YaOuval majd leültetjük az egyik műanyag, sárga székre. Arca fal fehér, légzése egyre szaporább. Egy pillanatra lehunyja a szemét aztán dühösen felugrik majd ordítozva nekem ront. 
-Hogy tehetted ezt? Hogy tehettétek ezt? Mégis mi az, hogy nem mondtátok el? Hiszen egy család vagyunk, mindent megbeszélünk, Merci a legjobb barátnőm! - kiabál sírva miközben a falnak nyom. 
-Betty kérlek higgadj le. Tudom, hogy rosszul cselekedtünk, de meg tudom magyarázni - suttogom halkan.
-Kíváncsian várom azt a kurva magyarázatot. Mégis mit gondoltatok? Mi van ha meghal? El sem mondtátok és még el sem tudtam búcsúzni Tőle. Mi van ha a mai volt az utolsó pillanat amikor láthattam Őt? - kiabálja sírva.
-Épp ezt szerettük volna elkerülni. Nem akarta, hogy elbúcsúzzon Tőle bárki is érted? - emelem fel a hangomat Én is. Nem Bettyre vagyok mérges, hanem magára erre a helyzetre.
-Srácok nyugodjatok le kérlek - ugrik oda hozzánk YaOu majd lehámozza Rólam Bettyt.  
-Srácok sajnálom, hogy nem mondtuk el. De nem akartunk Nektek gondot okozni ezzel. Hisz' most mindenkinek olyan jó kedve volt és mindenki olyan boldog volt, nem akartuk elrontani ezzel a hangulatot. És ahogy az előbb is mondtam, Merci nem akart búcsúzkodást és "halál hagulatot" ahogy Ő mondta.
-Nem akartátok elrontani a hangulatot, ezért végig hazudoztatok és elvártátok volna, hogy megértőek legyünk ha Merci meghal? - kiált sírva majd a kórterem felé mutat a kezével, ahol életem értelme élet-halál között lebeg.
-Fejezzétek már be az ég szerelmére! - áll közénk YaOu. - Nem veszitek észre, hogy amíg Ti itt vádaskodtok addig Merci ott bent küzd az életéért? - könnyes szemekkel bámul ránk, a folyosón síri csend lesz.
-Sajnálom, hogy nem szóltunk - hajtom le végül a fejem szomorúan.
-Nem akarom elveszíteni - tör ki belőle a zokogás majd szorosan átölel. Elérzékenyülök ahogy törékeny testét magamhoz szorítom, könnyeim utat törnek maguknak. Annyira félek..
Órákon keresztül ülünk a folyosón, hol én, hol YaOu vigasztaljuk Bettyt. Rettentő fáradt vagyok, néha-néha lehunyom a szemem és véletlenül elalszok. Lemegyek a büfébe egy kávéért és a többieknek is hozok valamit. Amint vissza érek helyet foglalok és megkérdezem van-e valami változás, de sajnos nincs.
A fenébe is..
Ha elveszítem Mercit Nekem végem. Soha nem szerettem még senkit ennyire. Ő a második felem, Ő az aki mindig a jó útra térít, aki meghallgat, aki tanácsot ad, aki úgy szeret mint még soha senki. Ha elveszíteném egy senki lennék. 
Felemészt ez a tudatlanság. Mégis mi a fene tart ennyi ideg?! A picit fél órája vitte el egy nővér vizsgálatokra és egyéb másokra.
Hirtelen kinyílik a kórterem ajtaja majd egy nővér jön ki. Egyszerűen nem bírom tovább, felpattanok a helyemről és hozzá sietek.
-Elnézést hölgyem, órák óta itt várunk, kérem mondana valami eredményt a hölggyel kapcsolatban? - szólítom le idegesen.
-Mondja a hölgy nevét kérem szépen - lapozgatja a kezében lévő papírokat.
-Mercédesz - ejtem ki a nevét halkan.
-Egy pillanat - lapozgat tovább majd felnéz a papírok közül. - Attól tartok rossz hírt kell közölnöm - jelenti ki egy "sajnálom" tekintettel. Hallom ahogy a szívem darabokra törik, a szemem könnybe lábad.
-Nem, ez nem lehet igaz - sápadok le még jobban már amennyire a mostaninál is tudok.
-Sajnálom uram, de rettentő idős volt már és nem bírta - fogja meg a vállamat finoman. Idős? Mégis miről beszél ez a nő?
-Elnézést hölgyem, de mégis miről beszél? Magának a 21 éves életkor az idős? - nézek rá hülyén miközben folynak a könnyeim.
-Elnézést uram, Ön nem az idős Mercédesz fia? - bámul rám értetlenül.
-Nem, Én a fiatal, Jakab Mercédesz barátja vagyok aki épp élet-halál között lebeg az egyik kórteremben órák óta - kelek ki magamból kissé hirtelen.
-Elnézést kérek uram, nagyon sajnálom. Tudja két betegünk van jelenleg itt és mindketten Mercédeszek. A barátnője élete egy hajszálon múlott, de túl van az életveszélyen. Stabilizálták az állapotát, most jelenleg alszik - jelenti ki a szavakat. A gyomrom felfordul, a szívem egy hatalmasat dobban és akaratlanul is tovább folynak a könnyeim. - Kérem várják meg itt a doktornőt aki levezette a szülést, mindjárt kijön és majd Ő megmondja, hogy bemehetnek-e hozzá - mosolyodik el kedvesen.
-Nem hiszem el - csuklik el a hangom majd hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon. - Köszönöm hölgyem, köszönöm - futok vissza a többiekhez könnyezve.
-Merci él - ejtem ki meghatódva majd magamhoz ölelem Bettyt és vele együtt zokogok.
-Istenem, annyira féltem - suttogja a pólómat markolászva.
-Minden rendben van - suttogom majd a többieket is magamhoz ölelem.
-Mikor mehetünk be hozzá? - szólal meg Sziki.
-A nővér azt mondta, hogy meg kell várnunk a szülésznőt aki levezette a szülést. Képzeljétek a frászt hozta rám az előbb - rázom a fejem majd megtörlöm az arcomat.
-Mégis miért? - kérdi Sziki már-már mosolyogva. Olyan jó így látni Őket. És olyan jó, hogy minden rendben van.
-Két Mercédesz nevű betegük van, az egyik a mi Mercink a másik meg egy idős hölgy. Sajnos az idős hölgy meghalt, a nővér összekevert minket, azt hitte az idős hölgy fia vagyok és közölte velem a tényt, hogy a hölgy meghalt. Hát halljátok az ütő megállt bennem - fújom ki mélyen a levegőt.
-Basszus elhiszem - húzza el a száját Bence. - Viszont a néni fiának nem lehet valami könnyű most.
-Sajnos nem. De legalább a mi Mercink él és vérül - mosolyodik el YaOu.
-Elkérjük a babát majd? Be kéne vinni az anyukához - mosolyog Betty.
-Jó ötlet - egyezek bele mosolyogva majd a kórterem ajtajára pillantok ami épp kinyílik.
--------------------------------------------------------------------